A Mikulás-kultusz kialakulása a középkorban

Szent Miklós a kisázsiai Myrában működött, a görögkeleti egyháznak máig legtiszteltebb szentje.
Csodatevő híre a nyugati egyházban akkor terjedt el, amikor ereklyéit 1087-ben a dél-olaszországi Bariba vitték. A 11. századtól kultusza egész Európában elterjedt, alakját egyre több legenda vette körül, népszerűségével csak Szent Antal vetekedett.
Kultusza hazánkba is korán elkerülhetett mind keleti, mind nyugati befolyásra. Emlékét helynevek, templomok, képzőművészeti alkotások őrzik. A halászok és révészek patrónusaként említik; a vízenjáróknak, vízimolnároknak, általában a vízi utaknak is védőszentje volt, ugyanúgy a folyók mellé települt mo.-i bencés apátságoknak. Vízi kultuszát csak Nepomuki Szent János mosta el, tisztelete a magyar kalmárok, tőzsérek körében is virágzott (bor- és gabonakereskedelem). Selmecbánya vidékén a bányászok patrónusaként is tisztelték. Általában a polgári élet, polgárvárosok védője volt nyugaton, de nálunk is. A szegedi népszerűségét középkori énekek tanúsítják.
Szent Miklós püspök emléknapja (december 6.), hazánkban az Oláh Miklós püspök prímás alatt 1560-ban tartott zsinat döntése szerint parancsolt ünnep volt. A kötelező ünnepek sorából az 1611. évi nagyszombati zsinat törölte.