Papp László: Alföld

"A Holt Tiszánál szép volt az az őszi
Barangolás a vén fűzfák alatt.
A lélek, mint friss remek pasztellt, őrzi
A vízen ringó kis csónakokat,
A rozzant mólót, a zárás előtti
Kertes csárdát, hol bort és halat
Rendeltünk; a vers víg magvetői,
Míg hűvösen jött az alkonyat.
Bogár zuhant a folyó zöld vizébe
S az egész táj Tornyait idézte."

Polner Zoltán: Mártély

Kévébe kötött tanyák között,
lovak, madarak,
erdei vadak
nyomában.
Át a tulipán-vörös vidékén,
kötésig porban, szélben,
mezők, akácok árnyékában
a horizont alatt.
Jegenyék:
tengerzöld kardhalak!
Milyen hatalmas nyarat
ringat ez a táj,
milyen teremtés előtti csöndet
őriz, hogy elmenni nem enged?

Petőfi Sándor: A Tisza (részlet)

 „Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése…

...Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyílás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők úsztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be…”

Juhász Gyula:

A vándor

Ki vagy, te szeszélyes
Te szőke víz,
Te lusta, te széles,
Nyugalmas, édes,
Kinek kurta útja
Csak a magyar puszta
Földjére visz?
Ki vagy , te csapongó,
Te büszke víz,
Te szilaj, te rontó,
Te gátakat bontó,
Kinek törtetése
A Duna ölébe
Sietve visz?

A Tisza

Én vagyok a magyarság
Csöndes, nemes folyója,
Kevély, heves folyója,
Anyám csupán ez ország,
És ringatóm e róna.

Juhász Gyula: Tiszai csönd

 Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
 Nem mozdulnak a tiszai hajók.

 Egyiken távol harmonika szól,
 Tücsök felel rá csöndben valahol.

 Az égi rónán ballag már a hold:
 Ezüstösek a tiszai hajók.

 Tüzeket raknak az égi tanyák,
 Hallgatják halkan a harmonikát.

 Magam a parton egymagam vagyok,
 Tiszai hajók, néma társatok!

 Ma nem üzennek hívó távolok,
 Ma kikötöttünk itthon, álmodók!    

Weöres Sándor: Tiszavirág

 Bóbitás hervadás
néz a fák mögül,
száraz, csörgő, szőke sás
kontyán fénylő álom ül.

Lég lobog, víz zubog,
menny szövi tele:
hullámzik, rezeg, ragyog
a föld árnyék-köntöse.

Lég ölén, víz körén,
mindenütt vagyok,
élő szem-szív-szövevény,
soha el nem lankadok.

 Sokezer tetemem
gyűlik iszap-ágyon.
Vizirózsa-levelen
újra megrebben az álom.

Tóth Árpád:A vénülő folyamnál

Ó, elmúlt árva életem, olyan
Fénnyel ragyogsz ma át a tiszta esten,
Mint néma partja közt aranylik resten
Az elkanyargó tropikus folyam.

 Megszépült tükröd nézem komolyan:
Örvényed, szirtjeid mért is keressem?
A békült lélek int: immár szeressem
Mind, ami volt, - s halk sóhajom suhan:

 Hány vágy-hajóm s reményem s mennyi bánat
Bárkit vitte már vénülő hátad,
Te szent folyó, ó, nem vagy-é még fáradt?

Bár így maradnál végig: ragyogónak,
Míg eljövend ama fekete csónak,
Lomha ladikja komor koporsómnak…

Katona Judit: Őszutó

 Egy éjjel aztán elmegy észrevétlen
vöröslő hajjal kertünkből a fa.
Vetkezni kezd a park. pucér egészen.
Gyertyák lobognak az élők kezében
s izzik a füvek csípős parazsa.

Mint Isten tiszta könnye földre ejtve
a Tisza füzek tenyerén ragyog.
Holt fatörzsek buknak a mély mederbe,
fönn ünneplőkkel fordul vén dereglye,
csobbanva ringanak Kháron-csónakok.

Egy éjjel aztán hullni kezd a lombok
aranyló hava, halk nesszel pereg.
Kiürülnek a zajos táncporondok
s bezárulnak a lelkek, utak, ajtók,
mikor megérint lázas tenyered.

Fenyvesi Félix Lajos: Mártély

Kis falu Mártély a Tisza pusztuló partján.
Testvérhúga Hódmezővásárhelynek.
Ökörszem és rigó a csőrükben cipelték ide
kortyonként a millió csepp vizet.
Csónakban ülök, a papírlapon pár esőszem,
szitakötő, dongók isszák riadtan.
A hajnali sötét hullámokra ezüstös utakat
épít a dolgos fény a sirályoknak…
Fent, a lomb között, pacsirtafütty suhan,
mintha rubint öntenének kavicsra.
túloldalon az ágak tömött óriás koszorúja
a zöld száz színéből végigrakva;…
És ha egyszer kölcsönadná a távoli égbolt
nagy zsák pénzét: a csillagokat,
én megvenném ezt a csendes folyót, hogy a
tündöklő Nap mindig itt fürödjön.